Saját mesék

– A dramaturg munkájához hozzátartozik, hogy adaptációkat készítsen. De az nem tartozott hozzá, hogy mesekönyveket is írjon.

– Nem, ez egészen máshogy történt. A Pagony Kiadó kétévente kiírja az Aranyvackor pályázatát, és ennek 2011-ben az átváltozás volt a témája. Erre a pályázatra írtam A macskaherceg kilencedik élete című mesét. És mivel különdíjat kaptam értem, a Pagony Kiadó meg akarta jelentetni, de különböző oknál fogva csak jóval később lett belőle könyv.

– Ez volt az első saját meséje?

– Ez volt az első önálló prózai munkám. Aztán egyszer csak megkeresett a kiadó, hogy készítenek egy antológiát, amiben családi mesék lesznek, és hogy nem írtam-e ebben a témában valamit. Persze, nem írtam, de engem nagyon inspirál, ha felkérést kapok. (Sokszor jobban inspirál, mint a saját agyam.) Akkor én éppen egy szakítás közepén voltam, és nagyon magam alatt, tehát azt gondoltam, hogy a válásról fogok írni egy mesét. Így született meg körülbelül fél délután alatt a Csomótündér. De tényleg! Ehhez viszont az kellett, hogy az agyamban rég ott legyen ez a figura, csak még azt nem tudtam, hogy egy válás történetéhez fog hozzákapcsolódni. De a felkérés hatására találkozott egymással a figura és a téma, és kiderült, hogy ezt remekül meg lehet írni ebben a formában. Így született a Csomótündér-mese, ami bele is került a családi mesék antológiájába. Ezután viszont a Pagonynál elkezdtek győzködni, hogy e köré a mese köré kerítsek még néhányat, és legyen belőle egy kötet. Így született meg a Csomótündér című könyv.

– Mert voltak a fejében más figurák is?

– Nekem mindig is voltak a fejemben ilyen figurák. Már A macskaherceg is úgy született, hogy előtte tíz évig gondolkoztam rajta. Azért én alapvetően lassan írok. Csak azt tudom megírni, aminek van valami mélyen gyökerező motívuma bennem, amit egyszer már kitaláltam, feljegyeztem. Mire a Csomótündér kötetet meg kellett írni, addigra már nagyon sok ilyen motívum mászkált össze-vissza az agyamban (meg a noteszemben és az életemben). Akkor kezdtem összerakni őket, hogy milyen történetek kapcsolódjanak hozzájuk, amikor a mesekönyv ötlete felmerült. Mivel hangulatilag eléggé egy tőről fakadnak, így elég gyorsan megszületett az az öt mese, ami a kötetben megjelent. Ezek mindegyike budapesti gyökerezésű kortárs tündérmese.

– Másképpen kell írni egy adaptációt vagy egy bábdarabot, mint egy prózai mesét?

– Teljesen másképp! Már csak azért is, mert amikor az ember bábadaptációt ír, akkor abban minimum két másik ember, egy rendező és egy tervező is ugyanolyan erővel van jelen, mint az író. Az én agyamban többnyire ilyenkor még a színészek is ott vannak. Sőt az is, hogy az adott színház épp kinek szeretné játszani azt a darabot. (Megy majd óvodás bérletben is, vagy csak iskolásoknak fogják játszani? Mekkora a nézőtér, hányan nézik? Lesz-e hozzá színházpedagógiai foglalkozás?) Ilyenkor nagyon sok szempontnak kell megfelelni, és alapvetően csapatmunkáról van szó. Amikor viszont prózát írok, akkor el lehet dobni az agyamat, akkor nincs benne senki más a fejemben, csak én magam, tehát ez sokkal nagyobb szabadságot jelent. Ilyenkor még arra is legyinteni szoktam, hogy kinek szól a mese, mert azt gondolom, hogy ezt majd a kiadó megmondja.

– Azt mondja, lassan ír...

– A tényleges írásban már elég gyors vagyok, de az nekem hosszú évek vonatozásaiba, villamosozásaiba kerül, amíg egy-egy figura vagy motívum megtalálja azt a történetet, amiben majd használni fogom őket. De amikor megtalálta, onnantól kezdve már elég gyorsan megszületik a mese.

– A Csomótündér meséi itt történnek Budapesten. Ha kinéz a villamosablakon, akkor ott a mese?

– Elég gyakran igen. Van, hogy konkrét képekből vagy helyzetekből születnek a mesék, amit látok az utcán, ahogyan az emberek viselkednek egymással. Megjegyzek egy-egy mondatot, gesztust, képet. Például a Tíz emelet boldogság úgy született, hogy egy évig Óbudán laktam albérletben, egy tízemeletes ház kilencedik emeletén, és amikor két héten belül már negyedszer romlott el a lift, és baktattunk felfelé a lakótársammal, akkor nekiálltunk ezen poénkodni, hogy mi baja lehet a háznak. Abban a pillanatban megszemélyesül az ember fejében a ház, aztán ezt elteszi, és amikor sok-sok év múlva elő kell valamit venni, akkor eszébe jut, hogy volt egyszer egy ilyen ötlete egy megszemélyesülő házról.

– A bábdarabok kapcsán említette, hogy vannak mesterei, bábrendezők, tanárok, akiktől sokat tanult. A meseírásban is vannak mesterei, példaképei?

– Csodálatos meseírók vannak, sok olyan, akiket nagyon szeretek olvasni. Közel áll hozzám a stílusuk, és tisztelem is őket. Ilyen például Boldizsár Ildikó, akivel nagyon nagy találkozás volt az Amália készítése közben. Az Amália mesekönyvként is nagy reveláció volt számomra. Ildikó is elmondta, hogy amikor a mesét írta, még nem feltétlenül gondolta, hogy gyerekeknek szól, amit ír, csak megképződött benne Amália, a maga boszorkány alteregója. Tehát lehet úgy is meséket írni, hogy az ember nem lát maga előtt konkrétan egy gyereket. Aztán persze lehet, hogy később gyerek-kompatibilis lesz az a történet, ami megszületett. Ezek nagyon személyes mesék voltak Ildikó pályáján, így tőle tanultam meg azt is, hogy lehet személyes meséket is írni. Lázár Ervin nagy kedvenc, az ő karakterteremtő képessége, humora példaértékű számomra, és az is, ahogy a népmesei motívumokat teljes természetességgel menti át egy kortárs szövegbe. Tóth Krisztina meséit is nagyon szeretem, egyébként is mindent, amit ír. Nagyon sok mindenki van. Szerintem a kortárs gyermekirodalom most remek állapotban van. Nagyon sokféle dolog születik, ami szerintem nagyon jó.

– Van különbség a régi mesék és az új mesék között, mondjuk az Árgyélus királyfi és a Csomótündér között? Másképpen léteznek, máshogy szólnak, másra valók?

– Szerintem egyáltalán nincsen. Úgy gondolom, hogy a mese nagyon erősen az érzelmekről szól, vagy arról, hogy az emberek hogyan tudnak kapcsolódni egymáshoz, hányféle módon lehet kapcsolatot létesíteni ember és ember között. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy valaki szekéren utazik vagy villamoson. Vagy hogy egy tündér az Iparművészeti Múzeum padlásán lakik vagy egy odvas fában.

– Az új meséknek ugyanaz a funkciójuk, mint a régieknek?

– Ezek az új mesék reflektálnak a kortárs világ emberi kapcsolataira, az emberek között újabban kialakult problémákra, amelyek a népmesék újra és újra mesélésének, majd lejegyzésének korában még kevésbé voltak jelen. Ilyen téma például a válás is. Ugyanakkor fontos szempont, hogy ezeket a konkrét társadalmi problémákat ne didaktikusan toljuk a gyerek képébe. Számomra fontos az, hogy maradjunk benne a mesének a rendszerében, és eközben beszéljünk olyan jelenségekről, amelyek 200 évvel ezelőtt még nem határozták meg az emberi világot.

– Az Árgyélus egyértelműen a mítoszokból táplálkozik. Az új mesékre is jellemző ez?

– Ha van valami tudatos törekvés a saját pályámon, akkor az egyértelműen az, hogy valamilyen módon mindig kapcsolódjak mítoszokhoz, korábbi irodalmi motívumokhoz, hogy tovább vigyem azokat a mesei elemeket, amelyek archetípusoknak tekinthetők. Érdemes megnézni, hogy ezek az archetípusok hogyan működnek ma, mit jelentenek számunkra. Tehát nekem alapvető fontosságú a mesék folytonossága. Ugyanakkor van egy csomó kortárs gyerekirodalmi mű, ami nem reflektál sem a mítoszokra, sem a mesei archetípusokra, mégis remekül működnek.